Te is azok közé tartozol, akik rengeteg energiát fektetnek a gyakorlásba? Sorozatokat nézel, könyveket olvasol, nyelvtanozol, kipróbált szótanulási módszereid vannak, viszont a való életben ritkán használod a nyelvet. Sok magyarázat van: nincs kivel beszélnem; nem szükséges semmihez a nyelv; nincs különösebb célom vele; vagy pedig pont lenne, csak épp hiányzik a motivációm és a bátorságom, hogy használjam. Megvan a nyelvvizsgám, de mégsem tudok megszólalni…
Ismerős a helyzet?
Ebben a cikkben erről lesz szó:
- Miért nem használjuk, amit gyakorlunk?
- Hogyan lépjünk túl a megfelelési kényszeren, ami elveszi a bátorságunkat?
- Hogyan kezdjünk el végre az életnek tanulni?
Miért nem használjuk, amit gyakorlunk?
Szerintem azért ragadnak bele ebbe sokan, mert az iskolák és a tanfolyamok ehhez szoktatnak hozzá minket. Egy védett burokban éveken át úgy csiszoljuk a tudásunkat, hogy a nyelv számunkra egy “tantárgy”, aminek még a neve is csak elijesztésre való: IDEGEN nyelv… Egy rajtunk kívül álló, elvégzendő dolognak gondoljuk, amiben házi feladatokat, dolgozatokat, nyelvvizsgákat kell letudni, és ha sikerülnek, még azt a hamis biztonságérzetet is adják, hogy mi “tudjuk” a nyelvet.
Pedig az összes feladat, dolgozat, vizsga (amik amúgy a negyedik alapelv, a gyakorlás hasznos eszközei) csak felkészülés arra, amiért igazából tanulunk egy nyelvet: hogy használjuk is valamire! Csakhogy ezt felnőttként elfelejtjük, mert az iskolarendszer már beletört minket abba, hogy olyan dolgokat tanuljunk 12-17 (!) évig, aminek nem látjuk a közvetlen hasznát. Emiatt passzívan elfogadjuk a hosszú kötelező gyötrődést, de rosszabb esetben még olyan káros visszajelzéseket is kaptunk, amik elvették a kedvünket a szabad próbálkozástól és felfedezéstől.
A nyelvtudás viszont pont ellenkezőleg működik. Ahogy már volt róla szó, ez nagyobbrészt nem lexikális, hanem gyakorlati tudás. Ezért csak akkor van értelme az egésznek, ha a meglevő tudásoddal folya-matosan a szintednek megfelelő problémákat oldasz meg kreatívan. Egy nyelvnél ez azt jelenti, hogy kifejezed magadat, és kommunikálsz. Egy jó tanfolyam természetesen pró-bálja valahogyan modellezni neked, hogy mi vár rád “odakint”, ezért “kommunikatív, beszéd-központú” gyakorlatok is vannak – de attól azok még csak gyakorlatok maradnak.
Mit tegyél akkor?
Ugord át a szakadékot!
Tegyük fel, hogy létfontosságú neked, hogy megtanulj angolul vagy németül. Napi több órát rászánsz, sok egyéb teendőd rovására, éveken át. Egyik tankönyvet a másik után fejezed be, leteszed a középfokú nyelvvizsgát is. A tanárod is megerősít, hogy szuper vagy. De te valamiért mégsem akarod ezt elhinni… kételkedsz magadban, és azt érzed, hogy még annyi mindent nem tudsz. Mikor mondhatod azt, hogy elég jó vagy már?
Megint az iskolai tapasztalattal jövök: amikor a nyelvet egy tantárgynak tekinted, azon tudod mérni a sikered, hogy megfelelsz-e valakinek (tanárnak, vizsgabiztosnak, anyanyelvi beszélőnek), aki kívülről, sérthetetlen pozícióból megméri a tudásodat. És ha ez életbevágóan fontos, a tudásunkkal együtt az egész önértékelésünket is mérlegre tesszük…
Ezzel a rendszerrel az a baj, hogy kiszervezzük vele a kontrollt kívülre. Ahhoz viszont, hogy egy új nyelv beszélőjeként egészséges önbizalmat tudj kialakítani, elengedhetetlen, hogy te magad is meg tudd ítélni a saját tudásod és sikerességed. Ehhez pedig az kell – és itt jön a szakadék! -, hogy menj elébe a kihívásoknak, és tedd próbára saját magad. Válassz egy kihívást, adj magadnak egy határidőt, aztán értékeld, hogy jól sikerült-e!
Az iskolában mindig rettegtél, hogy lesújt a bárd, jön a feleltetés, a villámdolgozat. Passzívan vártad, amíg eljön érted a számonkérés, és próbáltál túlélni. Az önbizalom szempontjából viszont ez egy rettentő káros szokást alakított ki: reflexszerű menekülést pontosan azoktól a kihívásoktól, amiknek – ha helyes nehézségben vannak adagolva – az önbizalmadat kellene tuningolniuk.
Ráadásul van egy másik gond is: a dolgozatok és vizsgák olyan tudásanyagokat kérnek számon rajtad, amit nem te választottál, hanem valamilyen külső személy/hivatal tartja fontosnak. Azonban neked is vannak céljaid a nyelvvel, és ha saját magad választod a kihívást, akkor pontosan azon a terepen tudod próbára tenni magad, amiben valóban szeretnél boldogulni.
Hoppá… de mi is pontosan a célom?
Legyenek céljaid!
Ha ki akarsz lépni a passzív számonkért szerepből, és bátran akarod vállalni az egyre nagyobb kihívásokat a nyelvben, akkor szedd össze alaposan a céljaidat, és rendszeresen emlékeztesd magad rájuk. Akár egy jól megválasztott képernyőháttérrel vagy zenékkel, akár utazásokkal, tematikus programokkal vagy módszeres kockásfüzetes céltervezéssel.
Mi volt az eredeti álmod a nyelvről? Ez inkább egy érzelmi kapcsolódás hozzá, de legalább olyan fontos, mint a gyakorlati, logikus oldal. Mik azok a részei a kultúrának, amikért rajongsz? Hova szeretnél utazni? Kikkel szeretnél beszélni? Miről? Vagy ha prózaibb céljaid vannak: milyen munkát szeretnél megkapni a nyelvtudásoddal?
De ott a reális oldal is: konkrétan milyen helyzetekben akarsz boldogulni az új nyelvvel? Próbáld a legaprólékosabban megfogalmazni ezeket. Sokan azt mondják, “szeretnék megtanulni angolul beszélni” – viszont ezzel magukat is félrevezetik, mert ez egy irtózatosan tág, elérhetetlen cél, és emiatt megmarad az említett bizonytalanság, hogy most már elég jó vagyok-e. Ilyenkor azt kérdezem: “oké, de kivel? miről? milyen szinten?” Mert ha azt mondod, “van néhány szerb barátom, akikkel mindig angolul dumálunk kötetlenül, hétköznapi témákról”, ahhoz már nagyon konkrét szókincset és nyelvtant lehet hozzárendelni – ez pedig megtanulható és visszaellenőrizhető.
Úgyhogy ha egyre jobb valódi nyelvhasználóvá akarsz válni, a céltervezés képességére is szükséged lesz. A coachok már évtizedek óta tanítják a SMART módszert, amit időközben egyre több szakma átvett. Ez a betűszó angolul azt takarja, hogy a jó cél konkrét, mérhető, elérhető, releváns és határidős. Ha a kis, napi céloktól (“ezt a 10, kerttel kapcsolatos szót ma megtanulom”) a középtávú célokon át (“1 hónap múlva már szeretnék tudni beszélni a kertészkedésről”) a nagy céljaidig (“jövőre már szeretnék magabiztosan mesélni angolul az összes hobbimról”) SMART módon meg van tervezve az út, akkor neked már csak végig kell menni rajta, kihívásról kihívásra.
De honnan tudom, hogy már odaértem-e a célhoz?
Használd az első naptól fogva!
Az iskolarendszerben sok évig kell tanulnunk valamit, mire valaki “leokézza”, hogy most már “megfelelünk”, és használhatjuk is, amit addig tanultunk. (Vagy végre elfelejthetjük…) A nyelvtanulásban (meg az úszásban, autóvezetésben, főzésben, táncban) viszont az maga a gyakorlás és a minősítés, hogy használjuk. Mindegy, hogy mire. Amire éppen tudjuk. Azon a szinten, ahol épp vagyunk.
Irtózatosan fontos: sose várd meg, amíg valaki engedélyt ad vagy esélyt teremt, hogy használd. Legyél proaktív, és keresd meg te a lehetőséget, hogy használhasd, amit már tudsz. Akkor is, ha ez az életed első angolórája, és csak annyit tanultál, hogy “Are you French?” és “Welcome”. Miért ne szemelhetnél ki egy turistának látszó illetőt, és kérdezhetnéd meg, honnan jön, feldobva egy üdvözléssel?
Az elején még rettentő hülye helyzet, hogy alig tudsz valamit. Viszont pont ettől annyira emlékezetes is lesz, hogy ha jól mondtad, és látod, hogy megérti a másik, akkor kizárt, hogy ezután elfelejtsd. (Személyes sztori: kb. öt mondatot tudok csehül, de Prágában minden boltból kilépve megpróbáltam na shledanou-val elköszönni, de csak hatodszorra sikerült helyesen kimondani az egész szót. Azóta álmomból felkeltve is tudom.)
Az is tény, hogy az iskola és a felnőtt élet nem szoktat minket hozzá, hogy hibázhatunk. A pedagógia tudományában már alapvető igazság, hogy az agyunk a hibázáson és kísérletezésen keresztül tanul, meg szoktuk is mondani, hogy “hibázni emberi dolog”, de mennyire gondoljuk ezt komolyan?
Engedd meg magadnak, hogy hibázz, és hülyén érezd magad! Ezzel is átugrod a szakadékot. A nyelv már nem lesz “idegen”, hanem nyakig benne leszel, a saját gondolataidat és érzéseidet fejezed ki vele, és a saját céljaidhoz kerülsz egyre közelebb.
Minden hiba egy azonnali visszajelzés, hogy elég bátor voltál megpróbálni.
Ezenkívül van még egy ráadás előnyük is: minden valódi, emberi kommunikáció szétszakítja benned a régi beidegződést, hogy meg kell felelned. Ha beszélgetsz, akkor a beszélgetőpartnered egyenrangú veled. Nem vizsgáztat, hanem rád kíváncsi, és ő is mondani akarja a magáét. Akkor végre átterelődik a figyelmed a nyelvtannal kapcsolatos görcsökről és a “jaj, hogyan mondom?”-ról arra, hogy kinek, mit mondasz, és hogy ő megértse. A fröccsöntött vizsgapárbeszédek helyett lett végre egy élő ember a vonal másik végén. És ha már azt érti, amit te gondoltál, akkor jöhet az, hogy megpróbálod egyre választékosabban mondani, ahogy éppen a helyzet megkívánja.
Így lesz minden éles helyzet a legigazibb gyakorlás és hiteles visszajelzés is egyben. Utána tedd fel magadnak ezt a két egyszerű kérdést:
- Azt értette a másik, amit te közölni akartál?
- Olyan szinten tudtad elmondani, ahogy magyarul is mondanád?
Ha legalább az első igaz, akkor győztél!
Te is vívódsz ezekkel a problémákkal? Szeretnél megtanulni célokat tervezni, és bátran túllépni a megfelelési kényszeren? Örömmel várlak egy tanácsadó beszélgetésre, illetve csatlakozhatsz a profi nyelvtanuló csoporthoz is!
Ha érdekel a többi alapelv is, és visszaolvasnád a teljes cikksorozatot:
- BELEMERÜLÉS – Engedd, hogy hasson rád a nyelv
- ÉRTHETŐ BEVITEL – Minden nyelvben újra felnövünk
- FELFIGYELÉS – Tudd, hogy mit tanulsz
- GYAKORLÁS – Értelmesen, motiválóan és fenntartható ütemben
Polyglot's Paradise 