Egy elfelejtett “izmunk”: a memória

A mai teendőim. Projekthatáridők. Meddig van leárazás? Hova raktam megint a szemüvegemet, a forgalmit, a lakáskulcsot? Te jó ég, mi is kell még a boltból a sütihez? Ma van a születésnapja, vagy tegnap volt? Kinek is kell még válaszolnom chaten, emailben, telefonon…?

Ismerős kérdések? És ugye, ez még csak egy laza kóstoló abból, hogy a mai élettempó mellett mi mindent kell egyszerre fejben tartanunk… Ugyanez a helyzet nyelvtanuláskor is: szeretnénk emlékezni a szavakra, a szabályokra, a helyes kiejtésre, az udvariassági formákra, és még sorolhatnánk. Szóval a memória egy olyan “izmunk”, amit elég sűrűn dolgoztatunk.

Viszont fura módon mégsem szoktunk hozzá ahhoz, hogy eddzük ezt az izmot, hiába van ekkora szükségünk rá. A digitális eszközök terjedésével a memóriánk egyre több funkcióját kiszerveztük “külső tárhelyre”. A teendőinkről jönnek az értesítések, a telefonszámokat már felírni sem kell, a navigálást megoldja a GPS, a fogalmazást a fordítógépek, az AI…

Így viszont azok az agyi funkciók, amik a tanuláshoz szükségesek, igénybevétel híján ellustulnak, mi pedig azt tapasztaljuk, hogy “akármennyire próbálkozunk, nem megy a fejünkbe a nyelv”. Mivel a legtöbben nem tanultunk erre hatékony technikát, megpróbáljuk erőből megoldani a problémát – és összefüggéstelen listákat magolunk. Ettől aztán még meg is utáljuk a tanulást.

---

Hogyan eddz memóriára úgy, hogy a tanulás élvezetes és ráadásul sikeres is legyen?

Mielőtt konkrétan rátérünk a memóriára, érdemes ránézni, hogy mitől lesz a tanulás élvezetes – azaz hogyan fog “magától megragadni az anyag”.

A tanulás sikerességét nagyrészt az határozza meg, hogy értjük-e a tanulás mesterségét. Viszont még ha nem is hallottál korábban “tanulási technikákról”, akkor is biztosan szoktad zsigerből érezni, hogy egy módszer bejön-e neked vagy sem. Van, aki szereti leírva látni a szöveget, más meg hallgatni, a harmadik nem bír sokáig egy helyben ülni…

Ezeket nevezte el a tudomány tanulási stílusoknak. Ráadásul egészen a közelmúltig azt gondolták, hogy ez a “bejön / nem jön be” érzés egy genetikailag kódolt dolog bennünk, amit ha tudatosan kihasználunk, akkor a nekünk fekvő terepen sokkal hatékonyabban leszünk képesek tanulni.

Manapság kezd kiderülni, hogy nem ilyen egyszerű a kérdés. Ez nem egy örökre behuzalozott dolog bennünk, hanem inkább tanulási preferenciákról lehet beszélni. Ez annyit jelent, hogy nagyrészt a személyiségünkből adódik, hogy milyen módon szeretünk tanulni – viszont ebben az is vastagon benne van, hogy felnövésünk során mihez szoktattak minket. A jó hír viszont az, hogy felnőttkorban is van még annyira rugalmas az agyunk, hogy ha akarjuk, képes alkalmazkodni más tanulási helyzetekhez is.

Egy személyes példa: tizensok évig hagyományos iskolába, majd egyetemre jártam, ahol mindent le tudtam jegyzetelni, és aztán vizuálisan remekül megjegyezni (a legtöbben ebben vagyunk jók). Viszont ha mondtak nekem egy bevásárlólistát, mire a végére ért az illető, az elejét már elfelejtettem. Felnőttként aztán elkezdtem színjátszani, ahol a rendező úgy instruált minket negyed órán keresztül, hogy közben végig a színpadon álltunk. Minden apró részletet a megfelelő sorrendben, ott helyben be kellett vésni. Nem mondom, kemény menet volt, de pár hónap alatt megerősödött a hallás utáni memóriám is.

---

Miért fontos az, hogy a “nem bejövős” tanulási módszerekben is eddzük magunkat?

Velem sokszor előfordult, hogy amikor kézzel kellett megszerelni valamit, vagy fejben tartani a bevásárlólistát, ügyetlen voltam, kiesett a kezemből, elfelejtettem – és akkor azonnal jött a címke, hogy “lyukaskezű”, “ügyetlen”, “feledékeny” vagyok. Pedig az iskolában négyesnél rosszabbat ritkán szereztem, és a tanulás sohasem okozott gondot. Viszont ismerek olyat, akinél pont fordítva volt: a sulis tantárgyakkal szenvedett, viszont több együttesben is zenélt, irtó könnyen barátkozott, és a sztorijait sem lehetett megunni.

Hogy lehet ez?

Az iskolában egyféle tanulásra vagyunk kondicionálva, és kizárólag ezt az egyet is értékelik: elméleteket, szövegesen leírt gondolatokat és adatokat kell megjegyezni és aztán visszamondani. Jobb esetben átértelmezve visszamondani. Ennyi. Az élet viszont ezer más módon tesztel minket. Az elméleteken és adatokon kívül mi mindenre kéne emlékezni?

• képekre (pl. közlekedési táblák)
• helyekre (emögött a kék épület mögött volt valahol balra…)
• arcokra, nevekre (“Találkoztunk már valahol…?”)
• hangsorokra, dallamokra
• szóban elmondott infókra hallás után
• instrukciókra (“Lesz egy nagy koffeinmentes latte macchiato normál tejjel, aztán még két cappuccino, koffeinnel, de csak közepes adag, mandulatejjel… ja, és a mentes mellé nem kérek cukrot…”)
• mozdulatokra
• érzelmi állapotokra

Ilyesmiket hogyan tud eltárolni az agyunk?

Képzeld el, hogy az agyad egy merevlemez. Az emlékek pedig különböző kiterjesztésű fájlok benne. A kép .JPG, az adat .DOC, a dallamok meg .MP3-ban tárolódnak, és így tovább. A hagyományos oktatásban csak “dokumentumot kezelni” tanulunk meg – képeket, mozdulatokat, dallamokat, érzelmeket viszont csak akkor, ha művészetet, sportot, pszichológiát, esetleg gyakorlati szakmát tanulunk.

Mivel ezek az emlékek és információk teljesen eltérő formátumban vannak, akkor tudjuk hatékonyan tudjuk őket megjegyezni és felidézni, ha minél többféle érzékszervünket eddzük, a hozzájuk kapcsolódó intelligenciákkal együtt. Olyan érzés, mintha olyan izmokra gyúrnál, amikről eddig azt sem tudtad, hogy léteznek.

---

De hogyan kapcsolódik ez a nyelvtanuláshoz?

Gondolj bele: pl. az angol nyelv nem csak szöveges infóból áll, és 100%-ban passzoló magyar-angol szópárokból. Ott van például a kiejtés mint tisztán hang-információ; illetve a hanghordozás, ami meg sokszor a hangulatodtól függ, ami egy érzelmi helyzet. Más nyelvekben, például a japánban meg képi írásjegyek vannak, amihez egy nálunk szokatlan (de irtó izgalmas!) kreatív vizuális gondolkodás szükséges. Aztán tanulni kell még a testbeszédet is, hogy melyik gesztus mit jelent, és melyik kultúrában milyen közel illik állni egymáshoz. És akkor a jelbeszédről még szó sem esett, ahol a szavak jelentését színtisztán a mozdulatok adják át.

Ha nagyon akarjuk, persze le lehet írni a hanglejtést és a tánclépéseket szöveggel is – de mennyivel természetesebb, és hatékonyabb is, amikor a testünk emlékszik, tudatos belegondolás nélkül! A nyelveknél is pont ez a cél, hogy ilyen szinten automatizáljuk a készségeinket.

Például amikor zongorázni tanultam, és elakadtam a kottaolvasásban, sokszor a kezem “magától” játszotta tovább a darabot, izommemóriából. De a japán írásjegyeket is sokszor automatikusan írom le, még mielőtt az agyamnak lenne ideje elképzelni, hogy milyen vonás is jön most.

Konkrétan milyen intelligenciákat – vagy ha úgy jobban tetszik, “memória-izmokat” – használunk a hétköznapi életben? Ezt a következő cikkből tudhatod meg.